1 mondat – Napi Nati

Szeifert Natália mondatos blogja

Hónap: október, 2015

332.

Visszavágyódni az időben, azt hiszem, nagyon hasonlít a gyermeki tudatlanság iránti vonzalomhoz – milyen jó volt úgy élni, hogy fogalmunk sem volt, mit jelent az a szó, hogy adó, és milyen lehetett egy olyan korban élni, amikor még nem ismertek olyan szavakat, hogy holokauszt.

331.

Emlékszem, először tizennégy évesen szerettem bele olyan íróba, aki már nem él. A Csáth Gézába.

330.

Amióta két embert is elkeserítettem (vagy kiábrándítottam vagy nem tudom pontosan, mit tettem, de nem túl jót) azzal, hogy elárultam, hogy egy-egy általam megírt karakter a valóságban – az általuk valóságnak nevezett térben, időben illetve módon – nem létezik, viszonylag sokat hazudozok a szereplőimről.

329.

Abban a pillanatban, ahogy elkezdek normális lenni (befizetem a csekkeket, feladom a számlákat stb.), azonnal meghal bennem minden alkotói képesség, úgyhogy hosszú hetek, sokszor hónapok kemény munkája, mire visszakerülök a szerintem normális kerékvágásba, és akkor csodálkozik bárki, hogy a művészek (minimum) isznak?

328.

Az vagy, amit megteszel.

327.

Ha az egyébként csodálatra méltó és szép, precíz női ciklus felborul, annak ezer oka lehet, és majdnem mind az ezer eszünkbe is szokott jutni, kivéve azt az egyet, amit pedig még a tankönyvek is olyan gyönyörűen írnak: hogy nincs harang, ja nem a nagy lelki megrázkódtatás.

326.

Vannak olyan lassú élmények, amik után hetek telnek el, hónapok, mire az ember annyit megenged magának, hogy legalább sírjon, legalább akkor, amikor teljesen egyedül van.

325.

Azzal a tudással felvértezve vágtam neki az új dimenzióknak, hogy egy-két hétig rossz lesz, aztán minden megy tovább – igen bölcs jóslat volt ez -, ám arra nem gondoltam, hogy időnként újra meg újra elölről kezdődik az egész.