10.

by Nat

Nem mintha mondani akarnék bármit, az ember legjobban teszi, ha nem akar, az Esterházy mondta különben, akit én bizonyos szempontból nem annyira, más szempontból viszont nagyon, hogy ha írás közben gondolata támad, felpattan és addig járkál, amíg el nem múlik, és ahogy ezt mondta, rögtön arra gondoltam, hogy de jó, hogy nem gondolok semmire, mert a gondolkodásról tudjuk, hogy az élet megrontója, illetve még inkább az írásé, ezért, ha írsz és gondolatod van, az baj, mert akkor mindjárt be akar menni a betűk meg a szavak közé, a mondataidba az a fránya, alamuszi kis geci, az a tetves kis kártevő, a gondolat, ami eleve olyan tévképzetekből fakad, mint a szuverenitás meg a kreativitás, ne adj isten, a szabadság, és persze szúr, mint Butch Coolidge nyakszirtjénél a becsvágy a Ponyvaregényben, de ott rögtön megmondják neki, hogy azzal igazán ne is törődjön, és igazuk van, mert a becsvágy is csak egy gondolat, habár a legkárosabbak közül való, ennél tényleg csak az a rosszabb, amikor már azt hiszi magáról az ember, hogy neki közlendője van, azaz olyan gondolata, amit mindenképpen meg kell osztania mondjuk a gyanútlan olvasóval, aki teljes lelki nyugalommal futtatja a tekintetét a sorokon, meg van róla győződve, hogy egy regényt, novellát vagy tárcát olvas, elvetemültebbje akár verset is, és akkor hirtelen baaang, agyonbassza az író egy gondolattal, de úgy, hogy aztán nem is tudja, hova tegye, egy hétig szédeleg, mint a szeptemberi langyos gólyafos a levegőben, és ez még nem is a legalja, mert van ennél egy sokkal rosszabb, igazi aljas, szemét húzás, amikor ugyanez van, az olvasó jóhiszeműen futtatja tekintetét a sorokon, és már a végére is ér, és még mindig nem tud róla, hogy volt ott a sorok között valami.